Értekezés az első napomról - vigyázat, hosszú lesz, mert sok minden történt.
Tegnap (Anno Domini 2016. szeptember 7-én) gondosan könnyes és kevésbé könnyes búcsúkat vettem a szerető családomtól és a még szeretőbb nyulamtól - kitől-kitől sírásra való hajlam szerint változóan könnyeset, majd 20:40-kor elindultam a Keletiből. Hozzáteszem, hogy vonattal, nehogy valaki rosszul képzelje el az eseményeket. 4:23-kor leszálltam Inssbruckban, ahonnan 5:22-től egészen 6:02-ig elsihuhuztam a Brennen-szoroshoz, ahol lóhalálában átnyargaltam a 6:08-kor (helyett olaszos sietséggel kb. 6:30-kor) induló villanygőzösre, ami egészen Trentoig süvített velem, 8:08-as érkezéssel. Vettem suttyomban egy olasz SIM-kártyát egy meglepően megérős csomaggal, aztán 10-kor feldöcögtem vasparipán a San Bartolameo fantázianévre hallgató kollégiumig. Hogy én mit meg nem tettem most, hogy elkerüljem a szóismétlést! 11-től lehetett becsekkolni a szobába, ami nem ment nagyon simán, de sikerült.
Ez volt a nagyon rövid változat, most jön a hosszú és részletes változat, képekkel.
Na szóval közvetlenül, miután köztudottan kigördültem a Keletiből, szóba elegyedtem a velem egy fülkében utazó (egyes sorszámú) hölggyel arról, hogy az én családom szaladt-e a vonat mellett, mint akik megkergültek? A válasz: igen. Itt egy kép az érintettekről, még búcsúzkodás közben:
Egyébként nagyon büszke vagyok erre a képre, ugyanis meglepően művészien sikerült a tükröződések miatt. Benne vagyok én is, meg az említett (egyes sorszámú) hölgy is. Pedig kizárólag azért készítettem, mert már nem tudtam magammal mit kezdeni amikor már vagy tíz perce kívülről integettek nekem, meg fotóztak. Pont ilyen érzés lehet egyébként a Való Világban szerepelni. Lehet, hogy nem kéne ennyire elkalandoznom, bocsánat. Vissza a történethez!
Szóval, ha már beszélgettünk, meséltünk is kicsit magunkról. Megtudtam, milyen a vendéglátó szektorban dolgozni Svájcban, és kaptam hasznos tippeket arra, hogy hogyan lehet nagyon olcsón eljutni A-ból B-be.
Nem sokkal a beszélgetés kezdete után színre lépett egy fiatal, várandós (kettes sorszámú) hölgy, aki szintén Zürichbe igyekezett és az egész utat azzal töltötte, hogy felváltva telefonált mobilnetről és szidta a mobilnet-szogáltatóját, amiért nem tud telefonálni mobilnetről. Ebben a tevékenységében csak az akadályozta meg -,olyan éjfél körül valamikor - hogy a telefonja megunta a mókát és PUK-kódot kért tőle. Becsléseim szerint és elejtett félmondataiból következtetve eddig a pontig olyan 50-60 ezer forintot tapsolhatott el. Mindenesetre ezt követően le is lépett a színről, mert átköltözött egy alvókocsiba.
Amíg szép Magyarország területén tartózkodtunk, addig én is vidáman wifiztem a MÁV szponzorálásával, ám ahogy elértük az osztrák határt, ez elmúlt. Jól megvacsoráztam édesanyám hamuba sült rántotthusis szendvicséből (paprikával), majd lassacskán nyugovóra tértem.
Ez után nem sokkal egy öltönyös úr annyira keservesen cibálta a kabin zárt ajtaját, hogy megsajnáltuk és beengedtük. Hálából nem hagyott engem aludni, mert random énekelt németül. (?!?!?!) Amikor 2 körül Linzhez ért a vonat, az öltönyös úr ismét előadta az ajtórángatós magánszámát, csak ezúttal kicsit hevesebben és fortissimo típusú kiabálással kísérve. Megijedhetett, mert le akart szállni, az ajtó meg zárva volt. Miután a villanyt is felkapcsolta, az (egyes sorszámú) hölgy megelégelte a dolgot és kiengedte a kalitkából. Közvetlenül ezután meg is hallgathattam a határozott véleményét a német urakról. Pedig az úr valószínűleg osztrák volt.
Innsbrucknál elköszöntem az (egyes sorszámú) hölgytől és leszálltam a kietlen, üres és meghitt peronra:
Ezen a ponton vallomást kell tennem: Én egy nagyon lusta ember vagyok. Annyira lusta, hogy amikor el kellett döntenem, hogy mégis miként jussak el Trentoig, nemes egyszerűséggel megkérdeztem egy leendő csoporttársam, hogy ő mégis miként jut el Trentoig, és mivel vonattal utazott, épp jókor, meg nem is drágán, úgy határoztam, hogy nem is tűnődöm tovább, hanem csatlakozom hozzá, és meg is vettem a jegyeket ugyanazokra a vonatokra, mint ő.
Innsbruckban tehát együtt szálltunk le, én, ő és az édesapja, aki elkísérte az útra. A kalandot innen együtt folytattuk.
Én ittam egy kávét és barangoltam egy kicsit a környéken, miközben fényképeket készítettem elhagyatott pályaudvarokról:
A Brenner felé tartó vonaton életemben ekőször volt részem az igazi ÖBB WC élményben. Ez mély hatást gyakorolt rám:
A brenneri pályaudvaron mindössze 6 percünk volt átszállni, ezért szaladtunk. Sőt átszaladtunk az osztrák-olasz határon, ugyanis ki volt írva, hogy kérem szépen ez itten eddig Ausztria, ettől meg Olaszország. Nagyon felemelő élmény volt!
Azt már írtam, hogy a vonat, amit éppen elértünk, még vagy 20 percig nem indult, de cserébe mire elindult, lassan fel is kelt a nap. És oh boy! Mi olyan szép tájakon zakatoltunk keresztül, hogy ha azt leírnám, nem is hinnétek el. Ezt a kifogást használom, hogy ne kelljen megpróbálnom leírni, mert úgysem tudnám írásban visszaadni azt az élményt. Sajnos a vonat belső lámpái végig égtek, ezért bárhogy próbálkoztam, nem tudtam elég jó képet csinálni a gyönyörű, monumentális hegyvonulatokról, a fenyvesekről és az apró kőépületekről ahogy előbújtak a ködből. Szóval most csalni fogok. Ne mondjátok el senkinek, de a következő képeket az internetekről loptam, hogy megfeleően illusztrálja a táj szépségét:
Najó, legyen itt egy saját is:
Az út élvezeti értékét némiképp beárnyékolta, hogy szépen lassan megtelt a vonat és mellém éppen egy rakás tizenéves osztrák fiúcska ült le, akik nagyon hangosan visítoztak egymással és az egyik folyamatosan Green Dayt bömböltetett a fülembe a saját fülén keresztül. Légyszi, soha ne legyetek tizenéves osztrák fiúcskák, akik nagyon hangosan visítoznak és folyamatosan Green Dayt bömböltetnek mások fülébe a saját fülükön keresztül!
Mivel nagyon fárasztó dolog blogot írni, most pihenek egy picit, part 2 is lesz nem sokára.
No comments:
Post a Comment