Tériszony

Elérkezett a pillanat, amit lassan két hete ígérgetek fűnek-fának! Kapaszkodjatok meg valamiben és kövessetek Trentino autonóm megye káprázatosan hajmeresztő hegyvonulataira.

Egy dolgot azért hadd szögezzek le előre: bár az alant közölt fotók nem lettek csúnyák, nem adják vissza azt a vizuális élményt, amit az ember ott, helyben megtapasztal. (Okoskodás: lehet, hogy ez azért van, mert a képeken nem látszik a horizont, és ezért nagyon relatív, hogy merre van a fel és a le, vagy lehet, hogy simán ügyetlenek vagyunk és nem tudjuk jól érzékeltetni a mélységet a képeken. Vagy inkább ti vagytok ügyetlenek és nem tudjátok jól érzékelni a mélységet. Mert ugye a képek 2D-sek. Mindegy.) Ha meglátogattok, akkor az eredeti hatást is kipróbálhatjátok. :) Csak hozzatok tejfölt!

Na, uzsgyi.


Túra numero ein

Első utunk Trentó Dunájának, közismertebb nevén az Adigének a partjától indul. Innen lehet fellibegni a szemközti hegy az oldalában fekvő faluba, Sardagnába:

Ezen a képen a folyó (lent) és a libegő (jobbra, fent) egyszerre látszik.

Útközben ilyen a kilátás a libegőből. Balra tőlünk a lefele tartó kabin tekinthető meg.
Ez azért érdekes, mert az is pont így néz ki, mint az, amiben épp tartózkodunk.

Újabb kilátás a libegőből.

Fentről pedig pont ilyen körülnézni.
Aki megtalálja a képen a kolit (SanBartolameót), az kap tőlem egy csokit.

Innen túráztunk egy picit meredeken felfelé a 645-ös számú ösvényt követve kb. félútig.

Ezen a térképen tessék megkeresni a 645-ös számú ösvényt.

Képek az erdőről, amiben mendegéltünk:

Ilyen helikopterek röpködnek errefelé az emberek feje felett.

Mosolyalbum

Mivel többnyire túrázásra tökéletesen alkalmatlan szerelésben vágtunk neki a kalandnak (esetemben egy hamisítatlan, eredeti, továbbá originált Tisza Cipő®-ben), ennél feljebb nem is merészkedtünk. Azért mielőtt hazatértünk volna, elhatároztuk, hogy azonos helyről indulva egyszer még megmásszuk a Cornetet, a térkép tetején található csúcsot is.



Túra numero zwei.

A múlt hét végén az előbbinél eggyel komolyabb küldetésre vállalkoztunk önként. Első körben felkeltünk hajnali 7-kor és elértük azt a mitikus típusú buszt, ami elvisz egészen odáig, ahová már a szem sem lát el, mert útban van neki egy hegy - ergo az előbbiekben emlegetett hegy túloldalára.

Ez egy busz

A mitikus buszon mintegy egy óra alatt 1300 métert szintemelkedik az ember (193 méterről 1562-re), valamint út közben szerpentineket is lát:

Bárányok!

Ennyire merészkedtünk messzire.

A túloldalon nekilendültünk, és egyenesen felbattyogtunk a környék második legmagasabb csúcsára, a 2160 méteres, legendás Monte Bondonera.

Bocik!

Az ott én vagyok!

A csúcson csináltunk ugyan fotókat, de ez talán mégiscsak jobb egyel:

A google mepsz csodája.

Természetesen én továbbra is a Tisza cipőben csapattam. Namármost arról már értekeztem, hogy tériszonyos vagyok. Ez még rendben is volna, végülis csak ilyen helyeken mentem végig:

Jajj, de magas!

Nem félek!

DE!

Szóval mellettem alig 1000 méternyi semmi választott el a legközelebbi valamitől. Ám a csúcshoz közeledve az ösvény fokozatosan átalakult egy többé-kevésbé függőleges sziklakupaccá, úgyhogy amikor itt a vége felé nagyban nyomtam a hegyikecske című magánszámom, akkor igencsak határozottan megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy én mostmár eskü-becsszó tényleg beruházok egy túrabakancsra. És alig telt el egy-két nap, és lőn túrabakancs! Csodáljátok meg:

Ráadásul occó volt, potom €20-ért megdobtak vele egy sportboltban. Ezen én is meglepődtem. Nem sokára kipróbálom, ám most vissza a hegyhez!

Az előttünk törtető (szintán SanBában őshonos) túrázó csapat meghódított még két csúcsot ezután, ám mi úgy gondoltuk, hogy visszafordulunk és pont elcsípjük a 13:15-ös típusú mítikus buszt visszafelé Trentóba. Csakhogy ezt a busz nem gondolta így. Sőt, röpke háromnegyed óra tétova várakozás után egy szimpatikus olasz bácsi kisétált a szomszéd panzióból/étteremből és megjegyezte, hogy erre a buszra ugyan hiába várunk, mert ez nemes egyszerűséggel nem létezik. Mi ugyan erősködtünk, hogy márpedig a megállóban kifüggesztett menetrendben írva vagyon, hogy pedig de, ám ez sem a bácsit, sem a buszt nem hatotta meg. Nomeg minket sem.
Szóval vártunk még három órácskát a kis panzióban/étteremben dúsgazdag, idős német házaspárok fürkésző tekintetei elől bujkálva. Nameg felváltva nyüszítve és vonyítva, ugyanis jól leégtünk a napon mind. Különösen Sanyi. Cserébe ő kulináris tanulmányokba fojtotta bánatát, egy nagy tál igazi, originált, stb. olasz tészta formájában. Sovány vigasz volt, de legalább csöpögtettek rá valamit:

Ez volt az élménybeszámolónk, köszönjük, hogy minket választottak!

Remélem, elégedettek vagytok a képekkel, a többségét - vagyis igazából szerintem konkrétan mindet - a csipet-csapattól loptam, mert nekik jobb képeket csinál a telefonjuk. De már nem sokáig, ugyanis viharos tempóban érkezik Baxter negyedik reinkarnációja, az én új, One-plus 3 fedőnévre hallgató djágaszágom. Legalábbis megígérték, hogy legkésőbb november 4-ig megérkezik... Cirip-cirip. :(

Edit: A teringettét, az aztán most nagyon biztos lett, hogy én többet nem fogok ennyi képet átválogatni egy poszthoz. Ejha.